"Ebben a világban hitelesnek lenni bátorság. Nincs semmi veszélyesebb annál az embernél, aki nem hajlandó hallgatni, nem hajlandó színlelni, és nem hajlandó meghajolni olyasmi előtt, amiben nem hisz. Valódinak lenni ára van, de jutalma is: a szabadság. És én, őszintén szólva, inkább elveszítek mindent, mintsem hogy önmagamat veszítsem el."

(Sinéad O'Connor)

Néha úgy érzem, mintha egy kollektív sötét kártyát húztunk volna. Egy lapot, amin nem egy konkrét baj van megnevezve, hanem egy állapot: Zűrzavar. Káosz. Elcsúszás. Minden érzésem azt súgja, hogy a közbeszéd – az a tér, ahol emberek gondolatot cserélnek – már rég nem a bölcsesség vagy tisztelet terepe, hanem egy indulatvezérelt, zajos, sötét energiaörvény.

Mintha üzengetések, harag, sértettség, és sokszor gyomorforgató stílus uralná a teret. Azt érzem, hogy ez a stílus már nem csak az utcánk sarkán jelenik meg, hanem beszivárgott a képernyőn keresztül az otthonainkba, a testünkbe, az idegrendszerünkbe. Politikusok, közszereplők, „vezetők” – akiknek példát kéne mutatniuk – inkább egy olyan színházat játszanak, ahol az egó ordít, nem a lélek beszél.

Lélek szintjén ez kimerítő. Érzem az emberekben a rengeteg elfojtott fájdalmat, sérelmet, dühöt – olyan ez, mintha mindannyiunkban fortyogna valami sűrű, nehéz anyag, amit ha nem dolgozunk fel, ránk fröccsen, másokra fröccsen, és senki nem menekül. Nincs szűrő, nincs érzelmi tisztaság. Csak kifelé ömlik, mindegy kire: betegre, anyára, tanárra, gyerekre, énekesre, teljesen mindegy.

És miközben ez a kollektív eltorzulás zajlik, én is érzem magamban az indulatot. Én sem vagyok szent – érzem, látom, hány híres ember vált már karikatúrájává önmagának, hány helyzetben fortyogott bennem a „miért van ez így?”. De valamit mégis próbálok megőrizni: az önreflexiót. Hogy legalább ne ott és ne úgy jöjjön ki belőlem ez a zaj, ahol csak újabb fájdalmat szülne. A kártyák is azt tanítják: minden érzés jogos, de nem minden megnyilvánulás gyógyító.

A kollektív energia olyan, mint egy felhő, ami ránehezedik a vállamra. Kinyitom a híreket, és már látom, milyen lapot húztunk mára: Félelem. Harag. Agresszió. És újra eluralkodik rajtam a tehetetlenség érzése. Nézem, ahogy a „vezetőink” egymást vádolják, mintha ez valami sötét szappanopera lenne, és mi, a nézők, csak sóhajtozunk – de közben a saját életünket próbáljuk menteni, napi szinten.

Vágyom a fényre. Egy olyan közbeszédre, ahol a hang tiszta. Ahol nem az számít, ki tud jobban üvölteni, hanem az, ki tud őszintébben, emberségesebben beszélni. Olyan jó lenne egy-egy olyan poszt, írás, videó, ahol nem a sötét lapot húzzák, hanem a Napot. Az Összekapcsolódást. A Megértést.

Én próbálom tartani magam. Próbálok nem beszállni ebbe a kollektív őrületbe. Megőrizni az én kis belső szentélyemet, ahol lehet még szeretni, nevetni, értelmesen beszélni, jót tenni, jót adni. Megőrizni a lelkem tisztaságát, még akkor is, ha kint tombol a vihar.

De néha eljön az a pillanat, amikor elfogy az energia. Amikor azt érzem: engem ki tölt fel? Ki nyújtja oda nekem a kapaszkodót, ha zuhanok? 

A rendszer, a vezetők, a társadalom – nem törődnek a kicsikkel. Mi csak statisztikai adat vagyunk, kampányidőszakban „fontosak”, egyébként csak csendben kellene tűrnünk. De már nem megy.

Ahogy egy családban a gyerek sem felelős a szülei veszekedéséért, úgy mi sem vagyunk felelősek ezért a kollektív érzelmi éretlenségért. Mégis mi viseljük a következményeit. Nekünk kell felnevelnünk magunkat, megtartani magunkat, és emlékezni arra, kik vagyunk a zaj alatt.

És még ha sokszor a Remény lapja is fejjel lefelé jön, én hiszem, hogy belül mégis ott él bennünk a fény. Csak valahogy újra rá kéne találni.