Az önként vállalt magány lassan átminősül egyedüllétté. Míg a magány egy elszigetelt, negatív állapot az egyedüllét egy túlcsorduló jelenlét.
Hosszú az út az előbbiből az utóbbiba, azonban nehezebb ha azok akik azt mondják szeretnek nem tartják be az ígéreteiket, elfelejtenek és közömbössé válunk számukra. Társas magány...mondják.
Aztán vannak azon kevesek, akik évtizedek múltán is valódi barátságot ápolnak velünk, s jelenlétük pont olyan ritka és jelentőségteljes mint a falevél amely olyan esztétikai élményt hordoz magában pusztán azzal, hogy egy minden szempontból lehetetlen helyre esett, mint egy festmény vagy dal vagy bármilyen műalkotás amely mélyen megérinti a lelket. Hiszen mi más lehetne egy ilyen véletlenszerűségében mégis pontosan megkomponált manőver Isten és a természet részéről, amelyre éppen akkor figyelek fel, amikor egy régi baráttal beszélgetek? A csodákhoz csend kell.
Belső csend, amit akkor is őrzöl ha körülötted szélvihar tombol.
Kép: saját fotó
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
