Egy csomó ember meg akar győzni egy csomó embert, hogy az ő nézőpontja a helyes, miközben az erre pazarolt energiát fordíthatná másra is, mondjuk önmagára.

 Nem csak a halloween/mindenszentek kombóra gondolok, hanem úgy általában az "ébresztő" jellegű okosításokra.

A felébredést nem lehet erőltetni, jön mint a halál a maga idejében.

Olyan ez az ünnep mint a karácsony, amikor az év két napján mindenki ontja magából a cukormázas cukiságokat, aztán az első adandó alkalommal megy tovább a vérszívás. 

Az eltávozott szeretteinkre, őseinkre is lehet az év bármely napján gondolni és gyertyát gyújtani értük.

Nyugati kultúránkban a halál témája gyakran a temetők és ravatalozók zárt falai mögé szorul, mintha az élet természetes körforgásának egyik legfontosabb pillanata egyfajta tabutémává vált volna. A modern társadalmak hajlamosak elválasztani a halált a mindennapi élettől, mintha az valami ijesztő, távoli dolog lenne. Ezzel szemben számos természeti nép – legyenek azok Dél-Amerika, Afrika vagy Ázsia bizonyos közösségei – úgy tekint a halálra, mint az élet szerves részére, nem pedig annak ellentétére.

Náluk a halál nem lezárás, hanem átmenet, egy új kezdet. Az ősökkel való kapcsolattartás, a halottak napi ünnepek, a szertartások mind azt az üzenetet hordozzák, hogy a halál ugyanúgy az élet része, mint a születés vagy a felnőtté válás. A nyugati ember ugyanakkor gyakran elzárkózik ettől, a gyászfolyamatot pedig magánügyként kezeli, ezzel pedig talán elszakad saját emberi mivoltának természetes, ciklikus részeitől.

Ideje lenne talán újragondolni, hogyan viszonyulunk a halálhoz: nem mint félelmetes végponthoz, hanem mint az élet fontos állomásához, ami mindannyiunk sorsának része.