Azt hiszem a Minden.Mindenhol.Mindenkor című egyébként zseniális multiverzumos filmben ( a róla írodott kritikám itt olvasható: https://www.mafab.hu/reviews/410268-igy-kell-filmet-csinalni ) volt néhány kósza perc erejéig egy olyan felvetés, hogy valamelyik párhuzamos univerzumban lehet, hogy éppen sziklák vagyunk egy fennsíkon és amikor ma reggel megpillantottam egy követ a piacra menet egyszerre megértettem valamit a zen bölcsességekből.
Valószínűleg nem fogom tudni jól le és/vagy körülírni hiszen érzéseket mindig nehéz szavakká formálni, de valahogy a kő időtlensége és egyben egyszerű szépsége és a tény, hogy kőként való létezése teljes harmóniával tölti el ( különben hogyan is áradhatna belőle nyugalom?) rámutatott arra az egyszerű igazságra (és amelyet természetesen mindannyian tudunk - de vajon éljük-e ? ) hogy a jelen pillanat mindig tökéletes. Teljes, és egész és minden a rendelkezésünkre áll de amint megjelenik az elme, máris a múltban vagy a jövőben vagyunk és EZ a szenvedéseink forrása mindaddig amíg meg nem tanuljuk, hogy mi irányítjuk az elmét és nem fordítva. Visszatérve a filmre, számomra igazolja azt az elképzelést, hogy a multiverzumok közti vagy ha jobban tetszik időutazás valójában bennünk zajlik. Nem más, mint egy tudatállapot-váltás. Ha lesznek is a jövőben időgépek, kizárólag csak annyi lesz a feladatuk, hogy támogassák valamilyen módon ezt a folyamatot. De a klasszikus értelemben vett időgép nem más mint maga az emberi tudat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
