Szantál illatú volt a levegő
Abban az emlékben
Ahol oly jól éreztem magam
S mint szekrény alól előkerült üveggolyók
Úgy gurultam szét
Önmagam foszlányai között
Mikor megláttam magam saját testem fölött
S ahogy harmadikként szemléltem
Két korábbi énem
Úgy emlékszem arra az életre
Melyben egykor éltem
A hegytetőre és a házra
Mely vigyázta azt a testet
Melyet most meg sem ismernék
Hisz elporladt már
S vele együtt a síremlék
Most mégis ott vagyok
És itt is egyszerre
Oly sokszor halványul el a fátyol
De emlékezni mindig lehet, bárhol
Hisz minden lélek
Örök, kóbor vándor.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
